Pósa Ferenc A betegésg mint pótcselekvés alapján
A fertőző betegségekkel kapcsolatban hajlamosak vagyunk kijelenteni azt az elhamarkodott véleményt, miszerint ezeket a betegségeket különböző vírusok, baktériumok, bacilusok és okozzák, mi csak tehetetlen elszenvedői vagyunk.
Nem vitatom, a virusok nélkül nehezen jöhetne létre a betegség, majd a fertőzés, de figyelembe kell vennünk: kettőn áll a vásár!
A fertőzést okozón kívül lenni kell egy olyan környezetnek is, ami befogadja és szállást, kellemes lakhelyet biztosít a betolakodónak!
Másrészről: nem minden kórokozó támad meg minden embert és élőlényt, vannak olyan jellemzőkkel megáldottak, akik természetes védettséget élveznek a fertőzésekkel szemben.
A fertőzéseket, a fertőzés tényét nézzük meg más szemszögből is, hogy teljesebb képet kapjunk erről a témáról.
Ez egy hasonlat, de nagyon találó!
„Gondoljunk csak bele: a fertőzés is olyan, mint egy tál étel.
Mikor fogok enni abból az ételből, mikor fogadom el, mikor kerülöm el a fogyasztását, mikor nem vált ki bennem reakciót?
Magam is kívánom, vagyis egyetértek vele, kívánom az ételt, éhes vagyok!”
De nézzük, hogyan is viszonyul ez a problémánkhoz?!
Mikor fertőzhet meg egy vírus? Ha az immunrendszerem nem ismeri fel mint „ellenséget”! Nem ismeri-nem védekezik, elfogadja mint sajátot…és mire felismeri mint támadót…jöhet a harc ellene…
Lelkünk ismeretéből merítve, mindent ehhez viszonyítunk, minden eszme, érzés mibenlétét, helyességét.
Ha felismerjük és tudhatjuk, melyek azok a dolgok, melyekért küzdhetünk, küzdenünk kell.
A lelki háttér tehát:
Nekünk, embereknek az érzések, célok és tapasztalatok adják azt a szellemi táplálékot, amely elménk jóllakottságát biztosítja. Szükséges felismerni elveinket, melyekre (jelenleg) építhetjük életünket, szükségesek a vezérlő erők, melyek kijelölik, megvilágítják utunkat.
Akkor fogok más eszmék, gondolatok iránt sóvárogni, amikor az enyémekről nem veszek tudomást, vagy nem vagyok biztos benne, hogy azok tökéletesek.
Vezérlő elvnek lennie kell (a sajátomat nem találom), tehát nyitottá teszem magam, hogy kívülről fogadjak egyet. Ezzel az elvvel, „pőreséggel” fog érkezni a fertőzés!
A pótcselekvés ebben van: a saját elveim, érzéseim, látásmódjaim helyett valaki, valami másét próbálom magamévá tenni!
Nem tudom, mit akarok!
Nem tudom egyek, vagy ne egyek? Mit egyek-mi jó számomra, mi nem…
Honnan is tudhatnám, amikor beidegződéseimnek köszönhetően nem merem beismerni, mire van szükségem, minek örülök!
A betegben kialvó életkedv oly mértékben csökkenti örömmegélő képességét, hogy a külvilágból érkező, fertőzést okozó vírusokkal szemben nem tud és nem is akar védekezni.
Hasonlatos ez a depresszióhoz (lásd ott), de ez az állapot átmeneti.
Ez a befelé fordulás nem állandósul, de a betegség rákényszerít, hogy vonuljunk el a külvilágtól és legyünk egy pár napra egyedül…
Nézzük konkrétabban: kialakulásában nincs jelentősebb különbség a meghűlés és az influenza között.
Mindkettőt a „kihűlés” előzi meg.
Csakhogy míg a meghűlés esetében a figyelem középpontjában marad a belső érték, addig az influenza esetében az ember a „hiányzó” belső értékeket igyekszik pótolni valamilyen külső „értékkel”.
Idézőjeleztem a hiányzó szót, hiszen valójában ott vannak ezek, csak nem képes őket felfedezni!
Azt hiszi, ha nem látja, nem veszi észre, akkor nincsenek is!
Nyilvánvaló, hogy a kialakított eszméje ellen fel fog lázadni.
Nem egy természetes dolog azt hinni, hogy nincsenek értékeink, és nem is igaz!
Érték és értéktelenség mindig egyenlő arányban töltik ki életünket.
Igaz, sokszor egészen más lelki állapotban vagyunk és nem vagyunk hajlandóak ezt tudomásul venni.
A beteg tisztában van azzal, mire van szüksége, de inkább keres valamit, amivel helyettesíteni tudja.
Ez a helyettesítés pedig lehet akár az is, hogy magáénak tekinti a kialakult közhangulatot! Magáévá teszi, s közben tisztában van annak hiábavalóságával!
Eltérés mutatkozik a jókedvben is. A meghűlésnél tisztában van rosszkedvével, tudja mi váltotta ki.
Ugyanez az influenzánál egészen másként fest.
Ekkor még – sok esetben – azzal sincs tisztában: van-e valamilyen problémás élethelyzete. Kész tényként fogadja el: semmi baj! A betegség azonban mégis azt mondja, azt mutatja: van!
A gyógyulás bekövetkezik „magától”!
Pihenjünk meg és végre gondoskodjunk magunkról!
Ahogy megtaláltuk mi az ami elrontotta a jókedvünket…és megtaláljuk mi az ami örömet okoz…már nincs is értelme a betegégnek és elmúlik, mintha soha se lett volna…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése